SZERZŐ: VARGA NÁNDOR

Martin Buber híres művének címét kölcsönözve, annak szellemében emlékezem meg a Kecskeméti Református Internátus elmúlt harmincéves szol­gálatának sok áldásáról.

ÉN

Ha internátusra, kollégiumra gondolok, életem legmeghatározóbb helyszínei jelennek meg előt­tem. Így ebből a jubileumi megemlékezésből le­hetetlen kihagynom a személyes érintettségemet. 14 éves koromtól 24 éves koromig internátusok lakója voltam. 25 évesen azt éreztem, hogy éle­temnek abból a szakaszából, amely emlékeimben elevenen él, több időt töltöttem ezeknek az intéz­ményeknek a falai között, mint a szülői házban. Mint oly sok hozzám hasonló diáktársamnak, ne-kem is az elköltözéssel, az internátusba beköltö­zéssel kezdődött el a leválás és ezzel párhuzamo­san az önállósodás folyamata. Kényszerű párbe­széd önmagammal és sorstársaimmal.

Debrecen és Sárospatak után egy frissen szer­zett teológiai diplomával, 1 hónapja házas férjként kerültem Kecskemétre feleségemmel. Az első hely, ahova beköltözhettünk, a Hornyik krt. 4. szám, az internátus volt. Augusztusban érkeztünk, és a tetőtéri betegszobát kaptuk meg „nászutas lakosz-tályként”. Ha behunyom a szemem, a mai napig emlékszem az éjszakai eget megfestő városi fé­nyekre, az egészen magasra világító fényoszlo­pokra, melyek a szórakozóhelyeket jelölték meg, az augusztus 20-i tűzijáték színes villanásaira, ahogyan a tetőablak keretbe foglalta… – és mi az ágyon fekve „moziztunk”.

Kis irigységgel hasonlítottam össze az addigi élményeimet az itt tapasztaltakkal. Milyen jó lett volna, ha nekünk is ilyen körülmények adat­nak! Kényelmes szobák saját fürdőszobával, szép tanulótermek.

Pár hét után költöztünk a szolgálati lakásunkba, és így elmondhatom, hogy életem utolsó inter­nátusi lakhelye és ráadásélménye a Kecskeméti Református Internátus volt.

AZ INTÉZMÉNY

A református kollégiumoknak mindig is elenged-hetetlen intézményrésze volt az internátus, ahol a vidékről érkező diákok szállást, közösséget, má­sodik otthont találhatnak, és még sok-sok mást. Találhatnak barátot, ellenséget, szerelmet, segítsé­get, konfliktust, megbocsátást, sérülést és gyógyu-lást… és mindebben megtalálhatják önmagukat.

„Lakva ismerni meg egymást” – szól a régi böl­csesség. Saját tapasztalataimon túl az itt megírtak is azt bizonyítják, hogy az internátusi lét egy olyan speciális lehetőséget kínál, amit semmi más nem adhat meg. Olyan kapcsolódási pontokat és olyan megismerését egymásnak, amit lehetetlen, vagy inkább önmagunk ellen elkövetett bűn felületesen megúszni. Nem lehet kívülállóként, szemlélődő „mozizásban” élni, sőt akkor járunk a legjobban, ha engedjük, hogy bevonjon, beszippantson, magával ragadjon minket.

Talán ez a „lehetetlen megúszni” kényszer az egyik legnagyobb ajándéka egy ilyen közösségnek a 20-21. században. A kapcsolataink az úgynevezett posztmodern világban teljesen átrendeződtek. A hagyományos kötelékek felbomlottak, még egy családon belül is sokszor értelmezhetetlenné váltak. Az emberi kapcsolatok új dimenzióba helyeződtek, és az azt kiszolgáló új technikai vívmányokról egyre többen ismerik fel, hogy nemcsak áldássá, de átokká is válhatnak. A kommunikáció gyorsabb, de felületesebb is lett. A fizikai távolság kevésbé akadály, de itt a digitális magány veszélye… és so­rolhatnánk hosszasan modern korunk kettősségeit.

Az internátusok történelmében ugyan nagy hangsúlykülönbségek fedezhetők fel a kor, a hely szelleme szerint, de lényegük arról az örök fel­adatról szól, amely mindannyiunk számára kihívás: önmagam megismerése a másik tükrében. Életutak, irodalmi művek sokasága próbálja visszaadni, ho­gyan hatott egy-egy ilyen intézmény az „én”-re, az „én és te” viszonyokra. (Légy jó mindhalálig, Iskola a határon, Abigél, Holt költők társasága…)

ISTEN

Harminc évre azt mondhatjuk, hogy emberileg hosszú (emberöltőnyi) idő, de az Isten örökké­valóságában ez egy pillanat. Mégis erre a három évtizedre visszatekintve, azt tapasztaltuk, hogy az Úristen minden pillanatában jelen akart lenni, és jelen volt. A pillanatokban az örökkévalóság hangja szólal meg. A minket örökké kereső és az örökkévalósággal kereső Isten jelenvalósága. Ahhoz, hogy megtaláljuk helyünket a világban, Istent kell megtalálnunk, és Istennek kell megtalálnia minket, és Ő erre mindenkor kész. „Teremtő, kinyilatkoz­tató, megváltó tettekben közvetlen viszonyba lép velünk emberekkel, és ezzel lehetővé teszi, hogy közvetlen viszonyba lépjünk vele.” (M. Buber)

Az Isten nélküli hely nem a világunk teljessége, hanem egy tökéletlen világ, és nincsen a világnak olyan szeglete, mélysége vagy magassága, ahol Isten meg ne találhatna minket.

Hiszem, hogy az internátusunk is a találkozá­sok helye. Hiszem, hogy itt megtalálhatjuk Őt, és Ő megtalálhat minket!

„Az Úré a föld és ami betölti, a földkerekség és a rajta lakók. … Emeljétek föl fejeteket, ti, kapuk, emeljétek föl, ti, ősi ajtók, hogy bemehessen a dicső király!” (Zsolt 24)