SZERZŐ: KISS BALÁZS

 

A kandallóban táncoló tűz hozzásimul az őt kör­bevevő téglafalhoz, ezzel felhevítve a ház rideg vázát; belül mégis jeges üresség mardossa szí­vemet. Hagytam, hogy a ropogó parázs beszéljen helyettem… Nélkülem kelt új életre, többé már nem mormolja imám; pislákoló lángnyelvei ha­mis szónokként énekelnek! Galád hazugságokat suttognak fülembe; marasztalnak, elzárnának a külvilágtól, bebörtönöznek langyos vágyaikba. Nem, ezt nem engedhetem!

Hátra se nézek, csak magamra rántom vastag kabátom. Átmasírozok a téli kerten. Színes emlékek vesznek körül: zöldellő múltba-foglalt szivárvány­jelen. Didergő fuvallatok, kik kapálóztok eme idilli világ felé, ne fáradozzatok! Csalfa árnyak után ne húzzon szívetek felszabadító áramlatok, megyek már hozzátok. Fehérbe öltözött meseszép arám nem váratlak tovább. Hajdan barátok voltunk, drága tél: magaddal viszel minden gyermeki lelket, miért van ez felnőve másképp?

Ablakon nőtt virágaid ezerszer kedvesebbek nékem most, mint bármennyi tarka rét! Ne akarj életet adni; olyan lenni, milyen nem lehetsz; tedd hát széppé a halált, ez a sors jutott neked. Hab-könnyed pihéid óriásbuckái alatt melegedhet az, ki túléli az első havat. Az álomba merült fák ágai szikráznak e lágy forgatagba merülve; csillog-villog minden, mit betakartál anyai szeretettel. Hóembert épít, golyókkal csatázik a sok gyerek… – én is közéjük merészkedem. Ha utoljára is, de megízlelem azt, milyen is volt igazán gyermeknek lenni; elfeledem a sok gondot, várhat az holnapig. Tiszta abroszod sárral mocskoljuk, de te nem ha­ragszol. Hálásan figyelsz minket; örvendsz, hogy valaki látja benned a jót.

Fagyos jégpalota, gyilkos szépség… Ez vagy te, életem királylánya! Jeges karodba fonódott tagjaim zsibbadtak, kipirultak; hideg tapintásod mégis fel­melegíti szívem. Tudom én, hogy nem ide tartozom, hogy tovább kell lépnem; de azt kívánom, bárcsak lehetne szerelmedbe fagyva élnem.