SZERZŐ: PÁLNÉ LENCSÉS SZILVIA

A kollégium és a tehetséggondozás kapcsolatának feltételezése sok-sok kérdőjelet indukál mindazok fejében, akik még nem találkoztak ennek a speci­ális közösségi struktúrának, életformának belső világával, lehetőségeivel.

A Kecskeméti Református Internátus a 2021-es esztendőben ünnepli újraindulásának 30. évfordu­lóját. Ezen alkalomból szeretnénk némi betekintést nyújtani intézményünk életébe, értékrendjébe a tehetséggondozás szemüvegén keresztül.

„A református internátusokban folyó nevelő­munka helyzetéről, nehézségeiről és eredményeiről nemhogy a világi, de még az egyházi sajtóban is alig-alig lehet olvasni. Ez a tény akaratlanul is azt a képet erősíti, hogy az internátusi nevelés területén nincsenek megválaszolandó kérdések.”1 Vagy talán mégis… Sőt úgy gondolom, hogy nagyon sok kérdés van, amit érdemes lenne megvizsgálni a kollégiumi élet kapcsán, de jelen írásomban csak a tehetséggondozás területére fókuszálok.

Van-e egyáltalán múltja a kollégiumi tehet-séggondozásnak?

Hazánkban a bentlakásos intézmények – ne­vezzük azokat kollégiumnak, internátusnak vagy diákotthonnak – története egybeesik az oktatási in­tézmények történetével, hiszen már az első, egyházi kézben lévő kolostori vagy káptalani iskolákban is a diákok nagy része bentlakó volt. Ez lehetőséget biztosított a diákok személyiségformálására, a tehetséges diákok képességeinek, szorgalmának felismerésére, adottságaik kibontakoztatására.

Jellemző volt ez az első magyar iskolára, a 996-ban alapított pannonhalmi bencés apátság ko­lostorára ugyanúgy, mint a középkor végén, a refor­máció időszakában létrejött protestáns, kollégium típusú intézményekre (Debrecen, Pápa, Sárospatak, Kolozsvár, Várad, Gyulafehérvár, Nagyenyed). Itt nem a mai értelemben vett kollégiumokról be­szélünk, hanem egy közös rendszerben működő, egymásra épülő, háromszintes képzést nyújtó intézményekről (elemi-, közép- és felsőbb iskola), ahol a diákok meghatározó többsége az iskolák diákotthonaiban, internátusaiban teljes ellátás és nevelőtanári felügyelet mellett mélyíthette el ismereteit. „Tehetségpártoló tevékenységük­nek köszönhető, hogy a legkiválóbb növendékek külföldön, elsősorban német vagy németalföldi egyetemeken folytathatták tanulmányaikat, hogy aztán hazatérve ők maguk váljanak a magyar okta­tás megreformálóivá (Apáczai Csere János, Tolnai Dali János, Pápai Páriz Ferenc).”2

A dualizmus és a két világháború közötti időben sok egyházi középiskola mellett szerveztek diák­otthont fiúknak és lányoknak egyaránt, sőt olyan bentlakásos intézményeket is alapítottak, amelyek növendékei különböző iskolákba jártak. Ezekben jelentős figyelemmel voltak az alacsonyabb tár­sadalmi rétegekből jövő fiatalokra. A kollégium, mint szerveződés az egyházi iskolák mellett tehát az állami iskolák életében is szerephez jutott, ahol szintén törekedtek a diákok nevelésére, tehetsé­gük kibontakoztatására.

Az 1900-as évek első felében tehetségvédelmi mozgalom indul hazánkban, melynek egyik érdekes kísérlete a Sárospataki Református Kollégiumban zajlott „manzárdszoba és Rácz-ház” néven. A vizsgá­lódás fókuszában az állt, hogy egy kiváló képességű,

Van-e egyáltalán múltja a kollégiumi tehet-séggondozásnak?

Hazánkban a bentlakásos intézmények – ne­vezzük azokat kollégiumnak, internátusnak vagy diákotthonnak – története egybeesik az oktatási in­tézmények történetével, hiszen már az első, egyházi kézben lévő kolostori vagy káptalani iskolákban is a diákok nagy része bentlakó volt. Ez lehetőséget biztosított a diákok személyiségformálására, a tehetséges diákok képességeinek, szorgalmának felismerésére, adottságaik kibontakoztatására.

Jellemző volt ez az első magyar iskolára, a 996-ban alapított pannonhalmi bencés apátság ko­lostorára ugyanúgy, mint a középkor végén, a refor­máció időszakában létrejött protestáns, kollégium típusú intézményekre (Debrecen, Pápa, Sárospatak, Kolozsvár, Várad, Gyulafehérvár, Nagyenyed). Itt nem a mai értelemben vett kollégiumokról be­szélünk, hanem egy közös rendszerben működő, egymásra épülő, háromszintes képzést nyújtó intézményekről (elemi-, közép- és felsőbb iskola), ahol a diákok meghatározó többsége az iskolák diákotthonaiban, internátusaiban teljes ellátás és nevelőtanári felügyelet mellett mélyíthette el ismereteit. „Tehetségpártoló tevékenységük­nek köszönhető, hogy a legkiválóbb növendékek külföldön, elsősorban német vagy németalföldi egyetemeken folytathatták tanulmányaikat, hogy aztán hazatérve ők maguk váljanak a magyar okta­tás megreformálóivá (Apáczai Csere János, Tolnai Dali János, Pápai Páriz Ferenc).”2

A dualizmus és a két világháború közötti időben sok egyházi középiskola mellett szerveztek diák­otthont fiúknak és lányoknak egyaránt, sőt olyan bentlakásos intézményeket is alapítottak, amelyek növendékei különböző iskolákba jártak. Ezekben jelentős figyelemmel voltak az alacsonyabb tár­sadalmi rétegekből jövő fiatalokra. A kollégium, mint szerveződés az egyházi iskolák mellett tehát az állami iskolák életében is szerephez jutott, ahol szintén törekedtek a diákok nevelésére, tehetsé­gük kibontakoztatására.

Az 1900-as évek első felében tehetségvédelmi mozgalom indul hazánkban, melynek egyik érdekes kísérlete a Sárospataki Református Kollégiumban zajlott „manzárdszoba és Rácz-ház” néven. A vizsgá­lódás fókuszában az állt, hogy egy kiváló képességű, szegény sorsú gyermekekből álló homogén csoport tud-e hatékonyan működni az angol, „elitinterná­tusra” jellemző viszonyok között. A kísérlet azt az eredményt hozta, hogy a tehetségekből kiválogatott csoport tagjai természetesnek tartották a velük szemben támasztott magasabb követelményeket, s azoknak igyekeztek megfelelni. A református kollégium értékrendje biztos alapot nyújtott az itt folyó eredményes tehetséggondozó munkához. Az 1946-ig működő programból indulók szinte valamennyien a szellemi és a politikai elit tag­jai lettek vagy Magyarországon, vagy külföldön. A pataki modell sikere, jóval túlhaladva a várt eredményeket, átterjedt több egyházi iskolára is. A kollégiumi tehetséggondozás tehát új lendületet kapott. Ennek hatására 1941-ben a kormány támo­gatásával létrejött az Állami Tehetségvédelmi Alap.

Az 1940-es évek végén hatalomra kerülő kom­munista párt és ideológiai vezetése azonban feles­legesnek ítélte a tehetséggondozás minden korábbi formáját. A bentlakásos intézmények esetében még a kollégiumi elnevezést is el akarták törölni, álta­lánossá téve a diákotthoni megjelölést. Ezekben az intézményekben a lakhatási és tanulási feltételek megteremtésével elsősorban a munkás-paraszt származású fiataloknak biztosították a továbbta­nulás lehetőségét.

Az egyházi intézmények államosítása során 1952-re alakult ki az az állapot, amely egészen a rendszerváltásig fennállt: a katolikus egyház nyolc (négy szerzetesrend – a bencések, a ferencesek, a piaristák, illetve a szegény iskolanővérek – két-két intézményt), míg a református egyház egyet­len négyosztályos gimnáziumot működtethetett Debrecenben. Ezek az intézmények a bentlakásos kollégiumi rendszerükkel menedéket jelentettek a rendszer által üldözöttek gyermekei számára, végezve felkaroló, tehetségápoló tevékenységüket. „Ám az ideológiai elképzelések ellenére, mint ahogy egyes iskolákban, a kollégiumok körében is voltak olyan intézmények, amelyek hivatalosan vagy a hatóság hallgatólagos engedélyével tudatosan végeztek tehetséggondozást.”3

A 60-as évek közepétől a kollégium elnevezés kezdett ismét elfogadottá válni. A diákotthon­ból kollégiummá válás feltétele a meghatározott szempontoknak megfelelően szervezett közösségi élettől és a bentlakó diákok 4,00 körüli tanulmányi átlagától függött.

A rendszerváltást követő években a magyar tehetséggondozás újabb fellendülésének időszaka következett, mely napjainkig tart. Elindításában meghatározó szerepet játszott az 1989-ben meg­alakult Magyar Tehetséggondozó Társaság.

A kollégiumok helyzete azonban nem volt biz­tató. „A kollégiumi nevelői munka a rendszerváltás előtt, és az azt követő néhány évben kissé lenézett, sőt szinte nem létező szakma volt.”4 „Az 1993. évi LXXIX. közoktatási törvény előkészítése és társadalmi–szakmai vitája során pedig a törvény-előkészítők körében felmerült annak a lehetősége, hogy a kollégiumot nem is kell szerepeltetni a közoktatási intézményrendszer részeként, inkább a népjóléti tárca felügyelete alá kell helyezni, mint szociális ellátórendszert.” 5 (BENEDEK 2003, p. 54.)

Végül ezeket a veszélyhelyzeteket sikerült el­hárítani, majd 2001-ben elkészült a Kollégiumi Nevelés Országos Alapprogramja. Ebben, valamint 2009-es módosításában kiemelt tevékenységként jelent meg, és azóta is jelen van a tehetségek ki­választásának és gondozásának feladata. A rende­letben foglalt előírások megteremtették a komplex tehetségfejlesztő munka szinte minden elemének (differenciált képességfejlesztő, tehetséggondozó foglalkozás, önismeret, szociális képesség, tanulási és gondolkodási kultúra fejlesztése, sokszínű sza­badidős tevékenységi rendszer) alkalmazási köte­lezettségét, a kollégiumok pedagógiai programjába történő beépítését. Ezzel a tehetséggondozás tehát nemcsak lehetőség, hanem törvényi kötelezettség lett a kollégiumokban, internátusokban.

Fontos feladatunknak tekintjük tehát a tehet-ségjegyek felismerését egy-egy diákban, majd gondozni és támogatni annak kibontakozását. A tehetség nem feltétlenül csak az iskolai tantárgyi tudásban azonosítható, hanem valamilyen területen meglévő motiváltságban, érdeklődésben is. „A peda­gógiai kutatások mára már egyértelműen igazolták, hogy komplex megközelítésű, a kompetenciafej­lesztésre fókuszáló tehetségsegítést kell előtérbe állítanunk, aminek csak az egyik komponense az ismeretek halmaza. Különösen igaz ez a kollégi­umokban, ahol a kompetenciákat jóval tágabban (tehát nem kizárólag szaktárgyi vonatkozásokban) kell értelmezni.”6 A komplex szemlélet viszont igényli a kollégiumpedagógusi attitűd megújulását a mindennapi gyakorlatban. A tehetséggondozás két területen kíván a nevelőtanártól odafigyelést a rábízott diákok tekintetében: egyrészt szükség van a bizonytalan tanulók támogatására, másrészt a lelkes diákok folyamatos ösztönzésére, valamint mindkét típus lelki terelgetésére.

A tehetséggondozás fontosságát mérlegelve a 2017/2018-as tanév során nevelőtestületünk az internátus diákközösségével karöltve egy díjat ala­pított, melynek értékét emeli, hogy az a Kecskeméti Református Gyülekezet által 1928-ban alapított internátus 90. jubileumi évében született.

A díj elnevezésére a diákság körében pályázatot hirdettünk, mely Tauber Lili, akkori 11. e osztályos tanuló ötlete alapján a „Bontsd Ki Szárnyaid!” Díj lett. Az elismerést kaphatja:

• az az internátista diák, aki a közösség alakítá­sát, fejlődését munkájával, jó kezdeményezése­ivel, véleményével, példamutató viselkedésével elősegíti, és erre társait is ösztönzi, illetve
• tanulmányai terén igényes, pontos és eredményes.

A díj kiosztására három ízben került sor az intéz­mény nevelőtestületének és diákönkormányzatá­nak döntése alapján, melyet az alapítás óta eltelt tanévek során Vas Virág Sára, Bartha Dániel és Ficsor István nyert el.

A Kecskeméti Református Internátus pedagó­gusai szívükön viselik a diákjaik egyéni kísérését, tehetségük támogatását, és nyitottak az ehhez szükséges önművelésre és a továbbképzések által történő szakmai fejlődésre.