- Címoldal /
- Internátusról /
- KRINT30 /
- Közösség /
- Osztályfőnökként kollégiumi nevelőnek lenni
Internátusról
Internátusról
Osztályfőnökként kollégiumi nevelőnek lenni
,
SZERZŐ: BODOR ZOLTÁN
5 évvel ezelőtt még el sem tudtam képzelni, hogy milyen az internátusban lakó diákok élete. Igaz, hogy főiskolásként én is voltam kollégista, de az egyáltalán nem hasonlítható a középiskolás léthez. Ezért is örültem a kihívásnak, hogy gimnáziumi tanárként kollégiumi nevelőtanár lehetek.
Eleinte nem volt könnyű feladat az „átváltozás”, hiszen a gimnáziumban befejezett tanítás után szinte azonnal kezdődött a műszak a kollégiumban. Így a munkanap befejezése jóval későbbre, sokszor este 8 vagy 9 óra utánra tolódott. Idővel azonban megtanultam ezzel élni. Ma már rutinosan kezelem a helyzetet: amíg átsétálok a gimiből a koleszba, addig igyekszem kikapcsolni a gimnáziumi pörgést, és „feltölteni az elemeket” a délutáni folytatásra a kollégiumban.
Az első évemben – amikor nevelőtanár lettem – nem voltam osztályfőnök; épp „pihenő időmet” töltöttem két osztályfőnökség között. Így jobban koncentrálhattam a nevelőtanári feladatomra, s a ráhangolódás könnyebben ment. Korábban nem tudtam elképzelni, hogy miként zajlik egy kollégista élete. Az előző osztályomban is voltak internátisták, és mindig kaptam tőlük mint osztályfőnök meghívókat a különböző kollégiumi rendezvényekre, de épp elég gondom volt az iskolában is, és nem láttam fontosnak ezeken részt venni.
Azóta nagyot változott a világ körülöttem. Az új osztályom (a mostani 11. d) 12 diákja bentlakó, így az osztály jelentős hányadával napi szinten találkozom kollégistaként is. (Persze csakis vírusmentes időben.) Ráadásul közülük kilencen a csoportomba tartoznak, tehát a kollégiumi csoportom közel fele a gimnáziumi osztályomba jár. Most már látom, hogy ezeknek a gyerekeknek a kollégiumi közösség jelenti a második családot. Több időt töltenek itt együtt, mint a saját családjukkal. Összeköti őket a sok közös élmény, melyek nyomán tartós kapcsolatok, gyakran életre szóló barátságok köttetnek. A szobatársak teljesen összekovácsolódnak az évek alatt. Azt tapasztalom, hogy az iskolában legtöbbször egymás társaságát keresik. Szabadidős programjaikat is együtt szervezik. A tanulásban is óriási segítségei egymásnak. Mindig van, aki jobban tud valamit a másiknál, és hajlandó segíteni a többieknek. Gyakran lehet látni, hogy együtt tanulnak, közösen beszélik meg a tananyagot. Persze mindig vannak, akik nyűgnek veszik a szilenciumokat, de közben az eredmények azt mutatják, hogy a rendszeres tanulás meghozza a gyümölcsét. Aki nagyon ellenáll, és nem akar tanulni, azt erőszakkal úgysem lehet rávenni erre a tevékenységre, de a többség belátja, hogy tanulni jár az iskolába. Elmondhatom, hogy az osztályomba járó kollégisták akarnak tanulni, mert belátják, hogy szükségük van a tudásra, ahhoz pedig tanulni szükséges. Ebben is motiváló a kollégiumi csoporttársak példája, segítőkészsége. Most már értem, hogy miért teljesítenek jobban a gimnáziumban a kollégisták a bejárós tanulóknál.
A közösség nagyon nagy erő a munkában és a szórakozásban egyaránt. Nevelőtanárként én is részese lettem a késő estékbe nyúló kollégiumi rendezvényeknek, melyekhez nagyon hozzászoktak a gyerekek, számontartják azokat. Várják, hogy decemberben megérkezzen a Mikulás; várják, hogy együtt főzőcskézhessenek farsangkor a nevelőkkel; és várják, hogy együtt biciklizhessenek júniusban.
Osztályfőnökként nagyon nagy áldásnak tekintem, hogy benne lehetek az osztályomba járó tanulók több mint harmadának a mindennapjaiban. Sokkal nagyobb rálátásom van az életükre, jobban tudok törődni velük, jobban megértem őket. Örülök, hogy nemcsak az osztályfőnökük, hanem a nevelőtanáruk is lehetek, s ebben a kettős szerepben kísérhetem őket a felnőtté válás útján.
Neveld a gyermeket
a neki megfelelő módon, még ha megöregszik, akkor sem tér el attól!