Amikor nyolcadik osztályban középiskola-választás előtt álltam, biztos voltam benne, hogy kollégi­umban szeretnék lakni. Sok történetet hallottam a kollégiumi közösségről, az összetartásról, hogy egy koliban mindig történik valami. Sokat gondolkoztam, hogy hova jelentkezzek, végül a hittantanárom ajánlotta a Kecskeméti Református Gimnáziumot. Azzal, hogy a felvettek a refibe, egyértelmű lett, hogy az internátusban fogok lakni.

Amikor eljött a beköltözés napja, egyszerre féltem, és voltam izgatottan kíváncsi arra, hogy mi fog várni itt rám. Az első év még csak arról szólt, hogy gólyaként próbáltunk beilleszkedni, megszokni a közeget, megtanulni az íratlan szabályokat, és … – hogy az írottakat hogyan lehet kijátszani. Nyilván túl kellett esnünk az olyan kötelező programokon, mint a bemutatkozó est, a gólya ki mit tud, vagy a rózsás est. Ezeket akkor mérhetetlenül kínosnak éreztük, de utólag már mosolyogva gondolunk vissza rájuk, és nevetve nézzük az épp soros gólyákat, hogyan szavalják setesuta versecskéjüket.

A következő évek már sokkal másabbak voltak. A beköltözésnél a félelem elszállt, csak az izgalom maradt. Megszoktuk a szabályokat, és megtanultuk kis szobánkat a lehetőségekhez mérten a saját képünkre formálni. Része lettünk a közösségnek, ami talán a legfontosabb a kollégiumi életben.

Így, ahogy közeledik az érettségi, egyre többször tűnődöm el azon, hogy mit is adott nekem az internátus. Az a helyzet, hogy többet, mint azt korábban gondoltam. Elsősorban egy fantasztikus kö­zösséget, hiszen ha valakit befogad az internátus „fiú szintje”, egy olyan közösségbe csöppen, amelyet máshol nem talál. Mindenki szívesen segít a másiknak, mindig van kivel beszélgetni, és persze valaki mindig kapható egy kis hülyéskedésre. Szerencsére sok rendkívüli barátot is köszönhetek ennek a kollégiumi négy évnek.

Nem mehetek el szó nélkül a programok mellett sem. Itt lehetőségünk volt, hogy összegyűljünk, süs­sünk-főzzünk, ünnepeljünk; megmutassuk, miben vagyunk tehetségesek, a vetélkedőkön összemérjük kreativitásunkat, tudásunkat; vagy „csak úgy” közösen kikapcsolódjunk. Minderre alkalom lehetett egy karácsonyi műsor, farsang, évzáró kerti parti, vagy egy nagy kirándulás a Pilisben geoláda gyűjtéssel fűszerezve Molnár tanár úr vezetésével. A kreativitásom, önállóságom is sokat fejlődött a négy év alatt. Képessé váltam olyan lehetetlen problémák megoldására, mint például a leszakadt mosdókagyló álcázása, vagy hogyan tudok ötszáz forintból vacsorát főzni.

Arra jöttem rá, hogy kollégistának lenni nem csak annyi, hogy a kollégiumban lakom; ennél fonto­sabb a közösség és az itteni hangulat. Kollégistának lenni – ez ebből az életformából fakadó életérzés.

Sümegh Zágon