Kedves Tanár Úr!

Egy 33 éves, krisztusi korban lévő fiatal felnőtt visszaemlékezéseit olvashatják kamaszkorának egyik meghatározó „második otthonáról”… Kecskeméti Református Gimnázium Kollégiuma! Hangzatos és értékes név. Képzeletben megállok csendben az épület előtt, és magamba szívom az összes koleszos emléket, amik AKKOR történtek velem. 
Szavak, melyek egy életre belém ivódtak a teljesség igénye nélkül: rend, kitartás, szilencium/tanulás, megpróbáltatás, hála, lemondás, éjjeli tanulások… – és Közösség, Közösség és Közösségi Élet! Mennyire hiánycikke ez a ma emberének!? Nekem Otthon volt. Igen, a nagybetűs fajtából! Számos lehetőséget adott, amiben kipróbálhattam magam. Segíthettem. Szolgálhattam. Megtanulhattam, milyen egy csoportot vezetni, és milyen egy közösség építő tagjának lenni, közösségben létezni. Hatalmas előnyt, tapasztalatot és segítséget jelentett ez a tudás az elkövetkezendő éveim során. Persze tanulni, azt kellett, nem is keveset! Időbeosztásban „verhetetlen bajnokom” volt az internátusi élet!!! Köszönet érte! Volt azonban egy misztikus és varázslatos kincse a koleszos életemnek, mely engem mindig továbblendített és megerősített a nehezebb időkben. Ez nem más volt, mint a nevelőkkel folytatott őszinte (esti, éjjeli) beszélgetések a „nagybötűs” élet még nagyobb kérdéseiről… (Szerintem egy kamasznak ez adhatja a legnagyobb erőforrást a felnőtt élethez.)
Személyes odafordulás, megtartó közösség és reményteljes életbölcsesség. Talán ez az, amivel a batyumat megtömték szinte észrevétlenül… Első olvasásra talán kevésnek tűnnek ezek a szavak, kedves olvasó, de ugye tudod, hogy ezek nem a 21. századi trendi, shoppingolható értékek mulandó kacatjai közé sorolhatók?
S most itt vagyok 2021-ben, majd 20 évvel a kollégiumban töltött négy évem után pedagógusként, zenészként, leendő zeneterapeutaként. Jelentem, a batyum még mindig tele! ☺