SZERZŐ: KISS BALÁZS

Hóba fagyott színes világ simogatja szirmaival didergő tagjaim. Az ablakon sírdogál egy jégvirág; megannyi télbefagyott emlék sóváran kandikál befelé. Fagyos levegő dörömböl az üvegablak dup­la pajzsán. Minden erejével próbál helyet találni ebben a bizonytalan világban; láthatatlan kezei mégsem érhetnek tovább a sarkok és párkányok képezte barikádon. Ujjaival megpöcköli a virágba borult növények zöldellő leveleit, melyek táncra perdülnek. Táncolnak a régmúltért, táncolnak a zavaros jelenért és az ismeretlen jövőért. Keringőbe öltözik az egész szoba, hogy szórakoztassa lakóját. Hogy bebizonyítsa: igen, érdemes az életre, és nem béklyózzák meg a távolba vesző emlékek. És mégis…

Ezekben az apró mozdulatokban ott csicseregnek a tojáshéjkalapot viselő madárkák, ott süvítenek a csipkés palástot öltött zöld s barna fák; ott sírnak a fiatalok elveszett szerelmükért, s ott bimbózik új láng szívükben a tavasz zenéi hallatán.

Gyerekzsivajt visz a csípős szél szárnyain, itt bent ülve mégsem feledhetem a kint ólálkodó álmot. A madárka felnőtt, s a robusztus tölgy is csupaszra vetkőzött, a szerelem elmúlt, s gyermekáldás lépett helyébe. A könnyed tavaszi szellő, mely átjárta szívemet, csupán emlékképpé lett, akár ez a kert. Egy imitáció, mely agytekervényeimből szabadult. Egy hamis más; a szépséges múlt előtt állított oltár. Nem valódi. Megvéd a kinti iszonyattól, ám feled­tetni azt, nem tudja. De az érzés, melyet magában hordoz, mely magával ragad, és visszavisz azokba a boldog szép napokba, az tisztán érezhető. Olyan tisztán, mint a gyermeki önfeledt, öntudatlan, ön­kívületi szeretet. Akkor meg mit számít? Semmit.

Túl sok gondolat ez egy estére. Holnap újra kezdődik a munka, az örök körforgás, melyben elvész az egyén, de a társadalom kiteljesedik. Fel is kelek nagyanyám szúrós, fonott székéből, mely olyan, mint ez az elmélkedés: fájó benne ülni, a hozzá kötődő emlékek mégis negédessé teszik a szenvedést. A kandallóban játszadozó lángnyel­vek bevégezték feladatukat, ahogyan én is. Halk kattanással alszik ki a fény a lámpában, a feledés homályába merítve ezt az ideális világot. Vad szellő csapkodja az ajtót, ő is helyet akar kapni ebben a képzelt valóságban. Lefekszem a meleg szobában, és hagyom, hogy a ropogó parázs be­széljen tovább helyettem.