Kedves Tanár Úr!

Elnézést kérek a késésért, de a vizsgaidőszak vége mindig rohanós. Ösztöndíjas papírok után rohan­gálni, gyakorlatot szervezni normál körülmények között is kínkeserves, hát még a mostani helyzetben! Ráadásul a hétvégén egy online továbbképzésen vettem részt, ami szintén sok időt elvett.

Meglepődtem, de nagyon jól is esett a megkeresésed. A srácokkal gyakran szoktuk felemlegetni a koleszos emlékeket, élményeket. Azon gondolkodtam, hogy a gimnazista éveimből ők, a koleszosok azok a barátok, akikkel napi szinten tartom a kapcsolatot. És ez nem csak a Messengeren történő üzenet­váltásokban merül ki. Sűrű telefonhívások és – ha van lehetőség rá – személyes találkozások útján is ápoljuk a barátságot. Talán az, hogy évekig egy légtérben éltünk, együtt tanultunk, hasonló kihívásokkal, problémákkal néztünk szembe, ugyanazon értékrend mentén együtt nevelődtünk kamaszkorunkban, nem múlt el nyomtalanul. Ez abban is tetten érhető, hogy még ha hónapokig nem is látjuk egymást személyesen, egy találkozáson úgy létezünk együtt, mintha csak tegnap láttuk volna egymást utoljára. Biztos feltűnt, hogy sokszor írom le, hogy „együtt”. Ennek nemcsak az emlékezés szempontjából, hanem a mostani vírushelyzet aspektusából is jelentősége van. Ahogy a jelenből visszatekintek a koleszos időkre, csak azt tudom mondani, hogy áldás volt (és az a mai napig), amit a közösség adott. Mert KÖZÖSSÉG volt csupa nagybetűvel írva. Talán ez a járvány újra emlékeztet és figyelmeztet minket arra, milyen fontos dolog az együttlét, az összetartás, hogy meg tudjuk osztani a problémáinkat egymással. Nagyon kívánom, hogy a mostani refis kollégisták minél hamarabb visszakerülhessenek saját közösségükbe, mert kincset érő az az idő, amit az internátusban tölthetnek.

Szerintem nem vagyok egyedül azzal, hogy annak idején szűknek éreztem a kollégiumi keretet a szoros és pontosan behatárolt napirendjével, a szabályokkal. Így 5 év távlatából, felnőttként már látom és tudom az értelmét. Amikor esténkét a fiúkkal olyan jó kis kamaszos világmegváltó beszél­getéseket tartottunk, mindig tervezgettünk, hogyha végre-valahára kikerülünk a ”keretek közül”, mennyi minden nagy dolgot fogunk majd tenni. Így visszatekintve azt mondhatom, hogy ahhoz, hogy az ember boldogan és felelősen tudjon élni a szabad akaratával, ahhoz meg kell tanulnia értékelni is azt a szabadságot. Mert valljuk be, hogy a szabadság felelősség is. A felnőtt létben nem lesznek ott a ”keretek”, hogy megvédjenek egy-egy zuhanástól. De egy jó közösségben, ahol a szabályok értelmét megismertetik és megértetik a fiatalokkal, talán egy életre rájuk kerül egy „védőheveder”. Ez nem zár keretek közé, engedi, hogy a viselője hullámvölgyek, szakadékok között haladjon az útján, de a nagy zuhanásoktól egész életen át véd. Csakhogy egy kicsit életközelibb példával éljek: sokszor éreztem azt, hogy miért kell a tanulást ilyen szigorúan szabályozott időbe zárni annak ellenére, hogy az sosem megy parancsra. Viszont, ha ezt tekintjük az egyik végletnek, akkor az egyetem – és úgy általában az élet – a másik véglet. Mondhatom, hogy elég nagy arconcsapás volt a felsőoktatásban, hogy itt tulajdonképpen senki nem kínál egy rendszert, ami mentén haladni tud az ember a tanulásban, fejlődésben. Csak a végeredmény, a kurzus teljesítése a fő elvárás az oktatók részéről. Az, hogy te hogyan jutsz el odáig, az már a te dolgod, senki nem fog benne segíteni. Azt láttam a tanulmányaim alatt, hogy sajnos azok, akik nem hoztak magukkal egy legalább részben kialakult rendszeresség elvén alapuló gondolkodást, azokat bizony hamar maga alá gyűrte a hatalmas terhelés.

Összefoglalva, én ezt a két fontos dolgot kaptam az internátustól: hű barátokat és egy rendszert, rendszerszemléletet, ami látatlanul is vezet az életben.

De hogy magamról is meséljek; a barátnőmmel már találkoztál nyáron Máté és Regi lagziján. 11.-es korunk óta egy pár vagyunk, tehát már lassan 7 éve. Igazán jó párost alkotunk mi ketten. Ez talán annak is köszönhető, hogy szinte együtt nőttünk fel. A kihívások, amik szembe jöttek velünk a felnőtté válás során, megtanítottak az azonnali és egyenes kommunikációra, kompromisszumkészségre. Így – mondhatni – már akkor igazodtunk egymáshoz, amikor még az ember jelleme könnyebben formálódik.

Remélem, te is jól vagy, Tanár Úr! Kívánom, hogy minél hamarabb visszaálljon az élet a normális mederbe, és a koleszban újra hallhassák reggel a fiúk, hogy „óra tíz van, fiúk, start!”. :)