Szombati Gréta 12. évfolyamos diák írása

Negyedik – és, ha minden igaz, utolsó – tanévem az Internátus falai között éppen úgy, és mégis egészen máshogy indult, mint az eddigiek.

Augusztus 30-án telepakolt autóval, megszokott izgalommal, fojtottan morgolódva az elbitorolt utolsó hétfői szabad nap miatt a családommal (5 fő) elindultunk Kecskemétre. (Később kiderült, hogy megérte, hiszen élményekben gazdag hétfő várt ránk.)

A kollégium épületébe azonban már kizárólag csak a szüleim (2 fő), illetve én (1 fő) léphettünk be. Miután türelmesen kivártuk, hogy sorra kerüljünk, felvettük a maszkunkat, lefertőtlenítettük a kezünket, és kiálltuk a lázmérő próbáját (37°C).

Ezek után a megszokottól eltérően nem két-, hanem háromemeletnyi lépcsőt másztunk meg szatyrostul, bőröndöstül, hogy végre elérjünk a szobába, ahol már vártak minket az előre jól bebiztosított – és többsoron fertőtlenített – helyek. Hamarosan el is foglalták ezeket a szobatársak, akikkel az elkövetkező tanévben egy vírusközösséget alkotunk majd.

A folyosón ismerős és ismeretlen arcok váltották egymást, régen hallott „Sziák és Áldás, békességek”. Ez az év ugyanolyan, mint a többi és mégis más, hiszen nem tudhatjuk, hogy a szépen elrendezett cserepes növények, tároló kosarak vagy a fényképek a falon, helyükön maradhatnak-e júniusig.

A legjobb talán mégis az, hogy elrendeztük őket, azt gondolva, hogy idén is hosszútávra jöttek ők is, mi is.