Lakatos Márton 9. évfolyamos diák írása

A novemberi hazaköltözés óta mindenki visszatért a kollégium falai közé. Volt, aki örömmel érkezett meg az osztály - és szobatársaihoz, viszont néhányan nem fogadták kitörő lelkesedéssel az online időszak végét.

Nem csodálom, hiszen félév után egy ekkora radikális változást nekem sem volt könnyű megélni. Szobatársaimmal és az osztályommal sem tudtam tartani a kapcsolatot, hiszen amint hazaértem, hívtak is az általános iskolás barátok, ismerősök.

Ráadásul, sajnálatos módon két hónap alatt nehéz szorosabb barátságokat kialakítani, mint mondjuk nyolc év alatt. Ezek és még néhány dolog miatt, már a költözés előtti héten kavarogtak fejemben a gondolatok, de nagy örömömre mind az iskolában, mind az internátusban ott folytattuk, ahol abbahagytuk.

Azért nem ment minden könnyedén. Az eltelt időszak alatt egy meghatározó változás is történt az életemben.  A külsőm miatt a többiek alig ismertek fel.

De nem csak én vagyok az egyetlen, aki ilyen cipőben jár. Valljuk be, hat hónap hosszú idő egy ember életében, annyi minden meghatározó dolog történhet, ami miatt nemcsak külsőleg, hanem személyiségében is rengeteget változhat.

Én csak levágattam a hajam, de már ez is elég volt ahhoz, hogy szinte felismerhetetlenné váljak. Hétvége volt, sétáltam a buszhoz és arra lettem figyelmes, hogy az egyik osztálytársam megy el mellettem köszönés nélkül. Később kiderült, hogy csak nem ismert fel. El sem tudom képzelni, milyen lehet azoknak, akiknek nem csak egy frizuraváltás, hanem még egy jelentős fogyás is része volt az életüknek a pandémia alatt. Nem is beszélve a maszk használatáról, ami ezt fokozottan megnehezíti.

Egy szó, mint száz, már lehetséges, hogy hallottuk és lehet, hogy fogjuk is még párszor:

„Bocsi, hogy is hívnak?”