„Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem.” (Gal 2,20).

 2019. január 17-én Boros Lajos volt internátusunk vendége, aki életének több mint harminc évét töltötte börtönben. Megindító és elgondolkodtató volt, ahogy megtérésének történetéről beszélt.

Egy átlagos gyermek volt, olyan, mint mi, de rossz társaságba keveredett és ez megbélyegezte egész életét.  Részletesen mesélt arról, hogy rablás, tolvajlás, alkohol, züllés jellemezte mindennapjait. Ezen szörnyű tetteinek következményeként élete meghatározó részét a rácsok mögött, a világtól elzárva, szabadságától megfosztva töltötte. Szomorú és egyben megrázó élmény volt ezt hallgatni.

Mindezek után olyan jó volt látni, ahogy élete legcsodálatosabb napjáról, arról a napról beszélt, amikor az Úr megszólította őt egy rabtársa bizonyságtétele által. Igazi „Pálfordulat” volt az övé.  „Áldom az Úr Jézus Krisztust, aki nem kívülről nézte nyomorult, halott állapotomat, hanem utánam jött, alászállt, megkeresett és megmentett.” - vallott újjászületéséről.

Elmondása szerint ezek után sem volt más a börtönélet, csak az ember, aki ott volt, ő maga változott meg. Az esti semmittevés helyét átvette az ima és a bibliaolvasás. Minden alkalmat kihasznált, hogy bizonyságot tegyen Jézus Krisztus megváltó kegyelméről. Megtérését követően egészen 2015. májusi szabadulásáig, tehát több mint húsz esztendőn át tanúságot tett hitéről, hirdette az evangéliumot és több bűnös lelket is elvezetett Istenhez.

Miután kikerült a börtönből, folytatta az „Istennel járást”. Csatlakozott egy gyülekezethez és törekedett arra, hogy minél több módon eszköze lehessen az Úr Istennek. Ebben a gyülekezetben találta meg élete párját, majd házasságkötésük után az Úr egy kisfiúval is megajándékozta, aki most két éves.

Amikor bizonyságtétele végéhez közeledett, keserű érzés lett rajtam úrrá. Mennyi időt vesztett és vesztegetett el, milyen boldog élete lehetett volna, ha nem ezt az utat választja, ha jó döntéseket hoz. Mégis csak hatvan éves, sajnálni kezdtem.

Majd egyik mondatával teljesen kizökkentett ebből a sajnálatból. Arról beszélt, hogy bár élete vége felé haladva sincs elkeseredve és már nem siratja az eltelt időt. Arra gondol, hogy földi életének javát nem élhette meg igazán, de az Úristennel töltött öröklétben mindezt bepótolhatja, minden teljessé válik.

Boros Lajos bizonyságtétele reménységgel tölthet el mindannyiunkat, hiszen élete arról tanúskodik, hogy nincs a bűnnek olyan mélysége, ahonnan Krisztus az ő végtelen kegyelméből ki ne emelhetne bennünket. 

 

Szilágyi Noémi (9.c) tollából   

 

Galéria megtekintése