Gyóllai Mátyás 12. évfolyamos diák írása

Ismét elkezdődött az új tanév: egyértelműen vidám, jó hangulatban köszöntek vissza a régi arcok, megszeppenve és kissé bátortalanul - tisztelet a kivételnek - érkeztek meg az újak. Az élet és a nyüzsgés újra átjárja az Internátus folyosóit, szobáit, tanulószobáit és emellett még a fél tíz utáni órákat is.

Elcsendesedés - ez bizony mindig érdekes és embert próbáló feladat a fiúszint, de főleg Molnár Tamás tanár úr számára. Hiszen annyi dolga akad még a jó diáknak a házirend által pihenésre kijelölt óráiban is.

Hangosan kopognak a kimért léptek a néma folyosón - megkezdődött az „esti portya”.

A szobák többségéből zaj szűrődik ki: néhol csendes beszélgetés, tányércsörömpölés, szekrényajtók csattogása, viszont néhol „kiabálás” - pedig mi csak fennhangon tárgyaljuk a napi eseményeket.

A léptek lelassulnak, a tanár úr megáll az ajtó előtt. Még várakozik egy kicsit (megadja az esélyt, hogy a véletlen folytán csendben maradjunk), majd benyit. Az idő huszonegy óra harminchárom. A diákok az ágyon birkóznak. Még utcai ruhában vannak - a fürdőszobában legfeljebb véletlen jártak - meglepetten, de azért mosolyogva tekintgetnek nevelőtanáruk felé.

- „ Legények, mit csináltok már megint?  Fél tíz „rég” elmúlt! Még le sem fürödtetek! Azt szeretnétek, hogy csak holnap legyen tisztálkodási lehetőség? Gondolom, nem. Sipirc, gyorsan fürödjetek, azután tessék megágyazni, csendesedjetek el, a hangotokat se lehessen hallani! Jó éjszakát kívánok! ”

Majd csukódik az ajtó, távolodnak a léptek, egy kis csend és máris folytatódik minden ott, ahol az előbb annyiban maradt.

Tudjuk, hogy a tanár úr a javunkat akarja, de ilyenek vagyunk mi, diákok.