Sümegh Bíbor írása;

Venczel Dorka fotói >>

A beköltözés 2022-ben is, mint minden évben, vegyes érzésekkel ajándékozta meg a diákságot, hiszen a családjukhoz rendkívül ragaszkodó lakók is elismerik: a közösség nekik is hiányzott. A szülőktől való elválás fájdalma felett estére rendszerint diadalmaskodik egymás viszontlátásának öröme.

Idén hála Istennek átlagos rendben tudtuk elfoglalni szobáinkat, no persze ez nem egy megszokott jelenség, és rendet is nehezen találni a csomagok között, de azért mégis így van minden a helyén.

És hogy hogyan is zajlik egy ilyen kolis „átlagos rend”?

A diák (az egyszerűség kedvéért kössük ki, hogy egy lányról van szó) már kész tervekkel indul neki a délelőttnek: tudja, melyik bőröndre lesz szüksége, majd a listák és minden egyéb segítségével megtelnek a bőröndök. Viszont amikor végképp le kell csukni fedelüket (helyhiány miatt), főszereplőnk eszébe jut minden, ami valóban elengedhetetlen használati eszköz, és ő nyilván elfelejtette. Úgyhogy következik a sport- és vászontáskák, illetve a hátizsákok garmadája, amikbe sűrítve csomagoltatnak el mindazon dolgok, amik a bőröndökbe nem nyertek felvételt. Mikor a diák ezzel is megvan, a maradék időt is hasznosan tölti az indulásig: magában számolgatja, vajon mi az, amit még otthon hagy, mégis mit felejthetett el? Mert ilyenkor szükségszerűen akkor is hiányérzete van az embernek, ha hiány nincs. Mindenesetre a legszükségesebbeknek birtokában mégis elindul, holmiját autóba suvasztva, a jó öreg kolesz felé, útközben pedig felkészül az egész beköltözés-kalamajka legnehezebb fázisára. A fázis köznyelvben használt megnevezése: A CIPEKEDÉS. Ennek során a család jelenlévő tagjai együttes erővel vonszolják a csomag-tengert, jobb esetben csak a második emeletre. Az írásban említett diáklányunk tehát sikeresen megérkezik a Hornyik körútra, és az autóból kiszállva, kb. 50 kg plusz súlyt vonszolva maga után elsétál az internátus üvegajtajához. Ezt a mellette cipekedő szülő nyitja ki előtte (ti. az elhivatott szülők ilyenkor szuperhősként röpködnek gyermekük körül) és ketten vágnak neki a végeláthatatlan lépcsősornak. A csomagokat húzva minden lépcsőforduló hosszabbnak tűnik az előzőnél, de azért még a legzordabb csempe-rengetegben is felüdülést nyújt, hogy ezen a részen már viszontlátja társait és élénk köszönések sorára válaszolhat a hosszú nyár után. Az utolsó fordulón szinte felrepül a jó diák, megérkezve a társalgóba, ahol tömörülnek a szülők gyermekeikkel, s a sort a rég nem látott nevelők zárják, akik alig várják, hogy ellenőrizhessék diákjaik oly érdekes adatait (na jó, lehet, hogy nem teljesen ez mozgatja őket). Itt már igazán könnyű a visszatérők terhe, megkönnyíti az öröm és a cél közelsége. A cél pedig: a szoba elérése, ahol vár e tanév otthona és persze a szobát otthonná varázsló közösség. Diákunk tehát elérte a hőn áhított célt, s a kipakolás után kezdetét vehetik az újabb kalandok az internátus falai között.