Jurinka Miron írása

 

Borítókép Jánosi Zoltán

A történet első része >>

Este van, este van ki-ki nyugalomban, egyszer csak megszólal Molnár a hangosban:

  - …nem, odaadtam neki. – Molnár hangja távolinak hat, közben mintha beszélgetne valakivel, és mintha a hangost is a kelleténél hamarabb kapcsolta volna be. - Tegnap megbeszéltük, egy pillanat… Figyelem fiúk! – Most közvetlen közelről ordít a mikrofonba. - Negyed tíz elmúlt, haladjatok a fürdésekkel, tisztálkodásokkal! – A hangos recseg, Molnár pedig visszatér társalgópartneréhez, akivel megfeledkezve arról, hogy mindenki őket hallgatja, folytatják a diskurzust. – Bejött, hogy rosszul van, aztán megmértem a lázát: szerencsére csak hőemelkedése volt, de haza kellett mennie, nehogy megfertőzzön másokat is…

Hirtelen egy ajtó kivágódik a folyosón, miközben a „Hangos!!!” felkiáltás mintegy figyelmeztetésként visszhangzik az emeleten, aztán becsapódik az ajtó, Molnár pedig a hangos kikapcsolásával nyugtázza a diszkrét jelzést.

Nem hiszem el, hogy már negyed tíz. Lepillantok a karórámra: 21:16. Kilenc óra tizenhat perc? Én még utcai ruhában fekszem az ágyon, és tanulnom is kell. Felpattanok, vállamra kapom a törölközőt, indulnék a fürdőbe, amikor meghallom, hogy egyik szobatársam zuhanyozik. Öt perc múlva jön ki, nekem hét percembe telik a tisztálkodás, és még fogat is szeretnék mosni tanulás előtt, de már 21:28 van. Rohamtempóban látok neki, gyorsan felveszem a pizsamám, szemüvegem, a folyosón telefonnal és töltővel rohanok a tanuló felé, ami az emelet másik végén van, amikor a kanyarból Molnár lép elő összefont karral, velem farkasszemet nézve. A köztünk lévő távolság a végtelenségbe nyúlik, mégis hét másodperc alatt teszem meg azt a harminc métert, papucsban csoszogva. Amikor nevelőm közelébe érek, lelassítom lépteimet, és tartom vele a szemkontaktust. Ő egy c-c-c-t hallat, miközben fejét ingatja jobbra-balra és a karján lévő órára mutat. Én is a sajátomra nézek, amin ott virít a 21:33. Újra egymás szemébe nézünk, várom, hogy szigorú tekintete megenyhüljön. Ekkor halványan elmosolyodik, és a tanuló irányába tessékel.

Az 1-es tanuló az esti tanulások színtere, ez van közelebb a nevelőihez. A 2-es tanulóban a hangos tanulások zajlanak, ami annyit tesz, hogy a diákok beszélnek tanulás közben, vagy egymást korrepetálják, ez az 1-estől távolabb, a szint másik végén található.

Belépve az 1-esbe körbepillantok az állandó és cserélődő esti tanulók között, majd jobbra, az ablak alatti szék felé veszem az irányt, és helyet foglalok. Nekilátok az angol feladatomnak: 5-10 mondatos fogalmazást kell írni egy tankönyvben szereplő kép alapján. Miközben már majdnem tíz perce dolgozom a feladaton, a perifériámban feltűnik egy árny. Egy ideig lecövekelve ácsorog, amíg én a szemem sarkából figyelem, mialatt azt a látszatot keltem, hogy róla tudomást sem véve írok. Amikor megunom a várakozást, megszólítom:

- Igen? - közben folytatom az írást.

- Mit írsz éppen? - puhatolózik finoman.

- Fogalmazást.

- Miből? - folytatja a tettetett beszélgetést.

- Angolból. Valójában mit szeretnél? - ekkor felé fordítom fejem, és törzsemmel kifordulok a székből.

- Mi az angol házi? – kérdezi, végre felfedve látogatásának valódi célját.

- 5-10 mondatos fogalmazás a tankönyvi kép alapján – felelem tömören. Erre ő megköszöni, majd otthagy.

A következő percek nyugalomban telnek. Egy-egy halk sugdolózás szakítja meg a csendet, de hamar abba is maradnak. Amikor Molnár 22:00-kor a takarodóra figyelmeztet, már néhány fővel kevesebben ülünk a tanulóban, akik nevét ezalatt csendben feljegyezte. Fél tizenegykor a korábban 12 fővel induló esti tanuló létszáma megfogyatkozott, már csak négyen ülünk bent. Látszólag mindenki végzett a tanulnivalók sorával. Kapva az alkalmon Martin halkan megszólít:

- Mi történt Molnárral a hasmenéses incidens után?

Megfordulok teljesen a székben, és a mögöttem ülő Martin izgatott pillantására meredek. Érzem, hogy a félbehagyott történet folytatására ácsingózik.

  - Adott neki széntablettát. - felelem.

  - Ennyi?

  - Igen.

  - Tényleg nem történt más? - hangjában halovány csalódottság bujkál, de még reménykedik.

  - Nem - válaszolok őszintén. - De van egy jobb történetem is - vetem fel. Nem akartam, hogy gólya létére esti mese nélkül maradjon.

  - És elmeséled? - kérdezi felcsillanó tekintettel.

Körbenézek. Négyen maradtunk. Mérlegelek, és arra jutok, hogy reményeim szerint a halk sztorizgatás nem fogja zavarni a többieket, ezzel engedve a kérésnek.

  - Igen. - Hangom mélyebbre fogom, elkezdem egy újabb este krónikáját. - Olyan este volt, mint a többi…

 

*****

  Olyan este volt, mint a többi, leszámítva, hogy ez az este vasárnap este volt. Köztudott, hogy vasárnaponként 19:30-tól áhítat van az internátusban. Néhány perccel kezdés előtt bemondja valamelyik nevelő a hangosba ennek tényét, nehogy valaki lemaradjon róla. Ezután Molnár - ha van rá ideje - végigjárja a szobákat bliccelők után kutatva. Szobáról-szobára halad, a folyosó közepén jobbra fordul. Bekukkant, körbenéz. Ösztönei azt súgják, valami nincs rendjén. Hosszasan keresi ennek okát, de egyszerűen nem jön rá. Kilép a folyosóra, becsukja maga mögött az ajtót, amikor halk, sziszegésszerű kuncogás üti meg fülét. Ledermed az ajtó előtt állva. Ismét benyit, de továbbra sem tapasztal semmi rendkívülit.

Visszamegy az ajtóhoz, becsukja, viszont bent marad a sötét szobában. Visszasomfordál az ágyak elé. Felhangzik a kuncogás, ami nevetéssé fajul, és röhögésben végződik. Nyikorogva felnyílik az ágyneműtartó, kikászálódik belőle az egyik diák, és megáll a helyiség közepén. Csak az ablakon beszűrődő holdfény szolgál fényforrásként, ami megvilágítja alakját. A másik a szekrényben rejtőzött ezidáig, ahonnan összegörnyedve lép ki a holdvilágba. A két alak egymásra néz, és hirtelen nevetésben törnek ki. Egyikük megszólal:

- Megmondtam, hogy sikerül. Észre sem fogják venni, hogy kettővel kevesebben ülnek bent áhítaton.

- Hallottad? Molnár kétszer is bejött. Elég necces volt.

- Mennyiben is egyeztünk meg? Ötszáz, ha nem vesz észre minket? - ezzel előrenyújtja  markát társa elé, jelezve, hogy kéri a jussát.

- Jól van - előveszi zsebéből a kívánt összeget, és átnyújtja.

- Öröm volt veled üzletelni - zsebre vágja a pénzt. - Gyere, együnk - elindul a hűtő felé.

- Előbb megmosom a kezem - a fürdő felé veszi az irányt. Vízcsobogás hallatszik…

 

*****

- Hol van Molnár? - teszi fel a kérdést Martin.

- Majd meglátod - felelem, kitérve a válaszadás elől.

Molnár felbukkan a tanuló ajtajában, pontosan velem szemben, és azonnal az én szemembe néz, gyilkos tekintettel, amiért megzavartam a tanuló békéjét.

- Uraim, mi a társalgás tárgya? - ez költői kérdés. - Ha beszélgetni jöttetek, inkább menjetek most aludni. Ne zavarjátok a többieket, akik ténylegesen tanulnának. Ha hangosan akartok megbeszélni valamit, ott a 2-es (- tanuló -), de ne itt a társaitok előtt tegyétek.

Társaimra téved tekintetem, akiket láthatóan nem izgat, hogy mi itt vagy máshol beszélgetünk, mert egyiküknek füllhallgatójából idáig elhallatszik a zene - még a szöveget is értem -, másikuk a telefonját nyomkodja, a harmadik meg az eseményeket követi nyomon.

- Rendben - felelem látszólagos beletörődéssel, és visszafordulok az ablak és a könyveim felé. Várok fél percet, majd hátranézek, és látom, hogy Molnár elhagyta a tanulót, Martin engem figyel, hogy tényleg abbahagytam-e a történetmesélést, vagy csak Molnár kedvéért fejeztem be. Hangomat a lehető leghalkabbra véve így folytatom: - Vízcsobogás hallatszik…

 

*****

Vízcsobogás hallatszik, egy szappanadagoló lenyomásának hangja, aztán enyhe cuppogás-dörzsölés, majd öblítés.

A szoba elrendezését tekintve egy átlagos négyfős szoba, a bejárattól befelé haladva az előtérben jobbra két szekrény és a fürdő; magában a szobában balra két emeletes ágy L-alakban; jobbra két szekrény egymás mellett, utána egy kisméretű hűtő, az ablak és közte egy kisebb hézaggal; középen az ablak alatt egy asztal három székkel, tőle balra egy könyves és/vagy cipőspolc helyezkedik el.

Az éhesebbik diák a hűtő felé tart, kinyitja. Tekintete a fal és a hűtő közötti betöltetlen terület felé vándorol, ahol egy pár cipő szúr neki szemet. Pillantásával követi a lábszáron keresztül, belül egyre nagyobb megdöbbenéssel telve. Ahogy lassan feljebb és feljebb ér, tisztábban kezdi látni a helyzetet. Az ételes dobozért nyúl, a kezébe veszi, amikor realizálja a harmadik személy jelenlétét a szobában. A titokzatos, fölé tornyosuló, halvány holdfényben úszó alak arcát megpillantva ledermed. Hirtelen hátrahőköl, becsapva a hűtőajtót, miközben elejti a kezében lévő dobozt, aminek tartalma az esés hatására szétszóródik a padlón. Mindez lassított felvételként játszódik le a fejében. A csattanásra a fürdőből kirohan a második bliccelő, akinek szemei előtt szintén megáll az idő. Látja, amint a doboz földet ér, teteje lepattan, a kihulló rizs beteríti a padlót, a rántott hús az ajtóban álló lakó, maga a doboz pedig a sarokban megbúvó rejtélyes alak lábainál landol. Az idő a rendes mederben folyik tovább. A titokzatos személy előlép az árnyékból, felfedve magát a ledermedt bliccelők előtt, akikben már tudatosult, hogy akiből gúnyt űztek az imént, végig velük egyazon helyiségben tartózkodott.

Molnár tapsolva - mint egy film főgonosza - fedi fel magát hőseink előtt, akik még mindig lecövekelve állnak a helyiség két sarkában. Hosszas hallgatás után végre megszólal:

- Ezt nevezem, Uraim!

A lakók szégyellik magukat, fejüket lehajtva hunyászkodnak meg a felsőbbrendű nevelő előtt, de szájuk halvány mosolyra húzódik.

Molnár döntéskényszerbe került: vagy itt hagyja őket szobájukban, fittyet hányva az áhítat ténye felett; vagy berángatja őket a díszterembe. A második eshetőség mellett teszi le voksát - mégiscsak egy egyházi intézményben vagyunk, az áhítat csak a javukra válhat.

Elindul kifelé a szobából, miközben int, hogy a többiek kövessék. A folyosón haladva csak ennyit mond nekik:

- A szétszóródott ételt majd áhítat után feltakarítjátok. - A diákok szemében túl szigorúnak hat nevelőjük tettlegessége, de Molnár mélyen legbelül álmélkodik a bliccelés ötletességén, bár nincs meglepve, ugyanis nevelő léte alatt számtalanszor találkozott már hasonló áhítatkerülő megoldásokkal.

A folyosón haladva a diákok lehajtott fejjel, magukat elszégyellve követik a kora esti ragadozót - akinek arcán eközben egy halvány mosoly fut át, mert ő is volt gyerek, aki a rendszer ellen dolgozott, ma viszont a nevelést tekinti fő céljának, ami az ezekhez hasonló rosszcsontok jó útra térítésével kezdődik -, majd jobbra fordulva eltűnnek a sarkon túl.

 

*****

- Meglepett a végkifejlet -  mondja Martin.

- Molnár még mindig képes meglepetéseket okozni - közlöm vele.

Mindeközben a nevelői irányából felcsendül egy ismerős dallam, amelyet a korábbi esték folyamán is hallottunk már. Ennek forrása Molnár számítógépe, melynek képernyőjén egy tánccsoport éppen keringőjét gyakorolja szalagavatójára.

Hogy megbizonyosodjunk elméletünk helytállóságáról, a tanuló ajtajához somfordálunk, ahonnan balra, a nevelőivel szemben lévő falon található tükörbe pillantva történetesen Molnár képernyőjére nyílik rálátásunk. Ahogy odalopakodunk az ajtó takarásába, fejünket éppen kivillantva rejtekhelyünkről, azonnal meg is tántorodunk. A nevelői ajtaján túl meglepő látvány tárul szemünk elé: Molnár karját összefonva ül forgószékében, mialatt a tükrön keresztül bámul egyenesen minket. Az arcán szétterülő mosolyból ítélve felkerültünk a feketelistára.

Visszatérünk a tanulóban elfoglalt helyünkre, elképesztően elfoglalt képet vágva, tanulást színlelő magatartással.

Hirtelenjében egy kéz nyugszik a vállamon. A másodperc törtrésze alatt történik mindez, lehetőségem sincs reagálni a helyzetre. Óvatosan balra fordítom a fejem, mialatt a kéz nem mozdul. Tudom, hogy ki áll mögöttem, ugyanis járása közben bizonyos időközönként csettintett egyet. A vállamon nyugvó kézfejre téved tekintetem, majd felpillantok tulajdonosára.

Molnár.

Elemeli kezét vállamról, szigorú arckifejezése kifürkészhetetlen. Hátrébb lép a helyiség közepe felé, hogy mindenki láthassa, majd megszólal:

- Uraim! - hanglejtése magasról indulva mélybe csap át, jellegzetes hanghordozásával, miközben folyamatosan csettintget. Így folytatja: - A hangos tanuló lehetőségét már felajánlottam, de nem éltetek vele - a csettintgetés nem marad abba. - A legközelebbi beszélgetésnél kizavarok mindenkit, és holnap sem jöhettek tanulni - ezzel hátat fordít nekünk, és kiviharzik a helyiségból.

Síri csend telepszik a tanulóra. Mindenki tekintete rám szegeződik, mert én okoztam Molnár kirohanását. A történet ma este nem kap folytatást.

Felkelek székemből, telefonomat és töltőmet kezembe veszem, és elindulok kifelé a tanulóból a szobám irányába. A tanulói népségtől egy “Jó éjt!”-tel búcsúzom, és nyugovóra térek.

Következő este ugyanúgy összejön a diáksereglet, mint múlt nap. Ez az egyetlen hely, ahol egyidőben mindannyian jelen vagyunk, így el tudom mesélni elbeszélésem folytatását. Szólok Molnárnak az előző esti eseményekből okulva, hogy igényt tartunk a 2-es tanuló használatára. Az engedélyt megadja, ezért összegyűlünk négyen a hangos tanulóban a történet zárására. Ekkor az idő már tizenegy óra tájt járhat.

Helyemet elfoglalom az ajtónak háttal. Mikor mindannyian körém gyűltek, belekezdek: - Aznap este…

 

*****

Aznap este nem csak a bliccelés volt az egyetlen incidens az internátusban. A lógás megszégyenüléssel is járt a díszterembe öt perccel később érkező diákok részére, amellett, hogy néhány perc hírnév is jutott nekik. De történtek más érdekességek is.

Az áhítat után 20:00-kor kezdődik a vasárnap esti szilencium, ami 30 percig tart. Mikor mindenki bemegy a tanulójába, Molnár összeírja mindkét helyiségben a hiányzók neveit, aztán kimegy a tanulóból.

A nevelőiben ülve egy zúgó hangra lesz figyelmes. Kirohan az 1-es tanuló irányába, ami öt méterre található a nevelőitől. A tanuló ajtaját csukva találja, az ajtó előtt a hűtő tetején lévő mikrohullámú sütőt pedig bekapcsolva, holott szilencium van, ami azt jelenti, hogy mindenki a tanulóban - vagy a szobájában, ha erre engedélyt kapott - tanul a következő napra, tehát senki sem indíthatta el, ráadásul üresen. Először véletlennek tulajdonítja az esetet, ezért kikapcsolja, a tanuló ajtaját kinyitja, és visszavonul forgószéke kényelmébe. Amikor harmadszorra ismétlődik meg az incidens, már tudatosul benne, hogy valaki a bolondját járatja vele. Ideje a végére járni. Először a közvetlenül a tanuló mellett elhelyezkedő szobában néz utána a dolognak, de nem sikerül nyomra akadnia.

A már jól ismert tükrös módszerhez folyamodik. Székét a nevelői ajtajához tolja, de csak addig, hogy a lépcsőforduló felől ne látszódjon. Helyet foglal, és vár. És vár. És vár. 20:30-kor bemondja, hogy vége van a szilenciumnak. A diákok egymás után hagyják el a tanulót, eközben a mikró ismét működésbe lép. Odamegy, kikapcsolja.

Visszaül a székre, és vár. Közelebb megy, hogy megbizonyosodjon róla, tényleg nincs bekapcsolva a gép. Megfordul, visszamegy, de mire visszaül, a mikró megint üzemel. Az őrületbe kergeti.

Egy újabb lehetőség ötlik fel benne: visszanézi a kamerák felvételeit, amik a hűtőket figyelik.

Megvan az elkövető.

Bemegy a tanulóba, körbenéz. Egyetlen személy tartózkodik odabent. Szabályosan sugárzik róla - Molnár szemszögéből nézve - a szemtelenség. Tudja, hogy ő volt. Visszabandukol a nevelőibe a csínytevővel az oldalán, és becsukja az ajtót maguk mögött. Soha többé nem hallunk a diák felől.

 

*****

- Ez tényleg megtörtént? - kérdezi tőlem Martin.

- A végét csak hozzátettem, mert úgy drámaibb hangzású.

- A többi része? Igaz?

- Valójában nem - vallom be. - De hűen tükrözi, hogy milyen is tud lenni Molnár. Egyszerre szigorú és engedékeny, komoly és nevetséges, és nem utolsósorban ravasz, ha a szabályai betartásáról vagy betartatásáról van szó.

- Amiket korábban mondtál róla, tényleg megtörténtek? - faggat tovább.

- Egyik részről igen, másfelől viszont nem. Több róla szóló anekdotát használtam fel egy-egy történethez, de olyan is előfordult, hogy én magam találtam ki őket, amik akár velem, akár bárki mással megtörténhettek vagy megtörténhetnek.

- Mik történhetnek meg? - kérdezi Molnár, aki közvetlenül mögöttem, az ajtóban áll.

- A történetek, amiket a Tanár Úrról meséltem a többieknek.

- Például? - érdeklődik.

- Például amikor a mikrót folyamatosan visszakapcsolta valaki, a Tanár Úr pedig kiderítette, hogy ki volt az.

- Azt is elmesélted, ami tegnap (- azaz vasárnap -) este történt?

- Ha a bliccelőkre gondol, akkor igen.

A hallgatóság rám, majd Molnárra pillant. Nem tudják eldönteni, hogy amit hallottak igaz-e vagy sem. De nem is kell megtudniuk. Nem árt, ha gondolkodnak egy kicsit…

- Ideje aludni, Éjjeli Baglyok - figyelmeztet Molnár, majd kihátrálva a tanulóból elveszik a folyosó homályában.

 A történet első része >>