Jurinka Miron írása

Az első két felvonás:

Éjszakai ragadozó

Éjszakai ragadozó – Éjjeli Baglyok

 

Előszó:

Az Éjszakai ragadozó megjelenése óta - mely Molnárt egy vérszomjas fenevadnak festi le, bizonyos fokú jósággal társulva -, a vérontással való fenyegetőzés érkezett a megnevezett személy részéről. Ebből az alapkoncepcióból született meg az Éjszakai Ragadozó – Őrület című írás, melyet egyetlen műfajba sem lehet beskatulyázni, ahogy elődeit sem. Jelen mű szerintem leginkább a thriller, horror és weird műfajokból építkezik, ezért nem ajánlom azoknak, akik nem bírják az erőszakot, mert esetenként erőszak ábrázolására is sor kerül(het), ami ezen olvasók számára tudatkisülést okozhat, de ezért nem vállalok felelősséget. Az ábrázolt erőszakot ne úgy értsék, hogy egy láncfűrészes mészárlást hajt végre valaki, hanem egy karakterközpontú, a történet működéséhez szükségszerű, egy újfajta nézőpontot bemutató eshetőség novellámban történő manifesztációja. Törekedtem egy izgalmas, fordulatokban gazdag történet megalkotására, ami ismét más megvilágításba helyezheti a műveimből és/vagy a való életből ismert Molnár Tanár Úr karakterét.

 

Annak, aki az előszótól nem riadt vissza, vagy éppen kedvet kapott az olvasáshoz, következzen maga a történet:

A tanulóban ülök, a kezem csupa vér. Próbálom nem magamra csepegtetni, több-kevesebb sikerrel. Felkelek a székről, elindulok kifelé. A tenyeremben lévő vérgyűjtemény sötétvörös pettyeket hagy a tanuló padlóján. Már a pólómat is eláztatta, csíkokban folyik le a fehér anyagon. Az ajtó be van csukva. Hogy nyissam ki véres tenyérrel? A másik kezemben piros zsebkendőt szorongatok. A kevésbé véres bal kézfejemmel lenyomom a kilincset, lábammal meglököm az ajtót. Elindulok lefelé a lépcsőn az 1-es tanulóból. Miért nem balra fordultam, hogy a szobámba menjek? Kezdjük a legelején…

Este kilenc múlt kilenc perccel. A tanuló felé tartok lefürödve, kiágyazva. Nem fogom megadni Molnárnak még egyszer azt az örömöt, hogy elkések az esti tanulóból, ő pedig ,,c-c-c”-t hallatva betessékeljen oda. Hogy miért nem? Mert egy nevelőnek sosem lehet igaza egy diákkal szemben. Mondaná ezt egy diák, miközben tudja, hogy ez egy helytelen kijelentés, mert a nevelők ennek pont a fordítottjában hisznek. Vagy lehet bármi más magyarázata a kimenő megvonások osztogatásának? Bár ha a diákok nem teremtenék meg a jogalapot egy kimenő megvonás kiállítására, a nevelők sem írnák meg azokat. Érdekes… De elég a filozofálgatásból!

Bemegyek a tanulóba laptoppal a kezemben és leülök jobbra, az ablak alatt lévő székemre. Már nincs sok tanulnivaló holnapra, így lesz időm másra is. Fél tízkor és tízkor is bemondja Molnár a megszokott szöveget. A tanulóból elszállingóznak az emberek, egyre kevesebben vagyunk. Az ablakon beszűrődő holdfény nem látszik a fénycsövek sárga világától.

Néhány perccel negyed tizenegy után elfogy a tanulnivalóm. Itt jön a képbe a laptop. Mögöttem egy kétszemélyes asztal helyezkedik el, melynél ezidőtájt már nem tanul senki. Pontosan a nevelő asztalával szemben áll, ezért önként egyetlen diák sem ülne ide, csak akinek ez marad. Az asztal hátránya a délutáni szilenciumok alkalmával ütközik csak ki igazán, például amikor valaki játszani próbál tanulás helyett. A két oszlop és az asztal között egy ember is alig fér el, olyan kicsi a hely. Helyet foglalok a jobb oldali széken. Amikor kilencedikes gólya voltam, pontosan ugyanitt ültem. Emlékszem, egyszer második szilenciumon annyira fáradt voltam, hogy elaludtam. Bodor Zoltán, aki az 1-es tanuló nevelője, egész idő alatt bent ült, de valószínűleg nem akart felébreszteni; ha egyáltalán észrevette. Arra ébredtem fel, hogy a fejem a mellkasomra bukott. Mindez félórányi alvás után. 

Megint elkalandoztam. Felnyitom a velem szemben lévő fekete laptopot, begépelem a jelszót – sosem lehet tudni, ki akar belépni rajtam kívül -, majd megnyitok egy üres Word dokumentumot. Gépelni kezdek. Rövidesen álmosság lesz úrrá rajtam. Ideje lenne lefeküdni.

A tőlem balra lévő oszlopnál fejét egy könyv fölé hajtva ül Martin. Fehér fülhallgatóját eltakarja füleit beburkoló sötétbarna haja. Felém fordul, kiveszi fülhallhatóját, és felkel székéből. Térdig érő, kékeszöld színű, fehér focilabdákkal tarkított fürdőköpenyt visel, alatta egy halványszürke pólót és egy sötét színű melegítőalsót. Miközben felém sétál, papucsa jellegzetes cuppanó hangot ad ki. Bal oldalamon megáll és így szól:

- Mi jót csinálsz? – teszi fel a kérdést.

- Írogatok.

- Mit írogatsz? – puhatolózik tovább.

- Az Éjszakai Ragadozó második részét. Szerintem eddig sokkal jobb lett, mint az első.

Miután végigolvasta az elkészült részt, így szól: - Valóban jobb lett, mint az első rész – ezzel megfordul, visszasétál helyére, ahol ismét végigjátssza a fent leírt folyamatot, csak visszafelé.

A tanulóra csend telepszik. 

Molnár jelenik meg a helyiség ajtajában. Gesztenyebarna vászonnadrágot, égszínkék inget és a kollégisták elengedhetetlen kellékét, gumipapucsot visel. Karjait mellkasa előtt összefonja. Mindkét irányba körbekémlel az ottlévők között. Megfordul, majd eltűnik.

Néhány perccel később Miklós sétál be a tanuló ajtaján. Nedves haja arra enged következtetni, hogy nem olyan régen fürdött. Megáll előttem. Felnézek rá. Szúrós tekintete akár lyukat is égethetne homlokom közepén. Ekkor kapok észbe, hogy az ő jelenlegi helyén ülök, de tartom a szemkontaktust. Pillanatokig nem szólunk egymáshoz, ami számunkra végtelennek tűnik. Fogja magát, és szó nélkül, a hosszúra nyúlt pillanatot megszakítva, helyet foglal az asztal másik oldalán, köztem és Martin között.

Folytatom tovább a gépelést. Éppen az „Ezt nevezem, uraim!” mondatot írom le, amikor a tanuló ajtaján beviharzik Molnár. A velünk szemben lévő nevelői asztal mögött megáll, és megvárja, míg Miklós észreveszi ott-tartózkodását, füzetéből felpillantva. Felemeli jobb kezét és egy hívogató mozdulatot hajt végre mutatóujjával. 

Miklós feláll, kiveszi fülhallgatóit és követi Molnárt kifelé a helyiségből.

Percek múltán Molnár visszatér. Odalép Martin mögé, kezével finoman megkocogtatja vállát. Martin felnéz, észreveszi a hívogató mozdulatot, kiveszi zeneeszközét, és ő is elhagyja a tanulót, Molnárral a nyomában.

Ahogy Molnár kilép az ajtón, vet még rám egy utolsó pillantást. Tekintetében az éhség és a vérszomj keveredik. Egy csepp piros színű folyadék hagy nyomot mögötte a már nem olyan hófehér kövezeten.

 

Az elhívott tanulók nem tértek vissza. Aggódni kezdek. Hová tűnhettek? Este 22 óra 46 perckor már nem zajlik semmilyen program. Esetleg Molnárral beszélgethetnek.

A falon lévő tükörből csak az üres nevelőit látom.

Felkapom az asztalomról az egyik füzetem és egy tollat, majd elindulok a 2-es tanulóba, hogy kérdezzek valakitől valamit - tehát beszélgessek -, és közben szemügyre vegyem a nevelőit, ahol feltehetően diáktársaim lehetnek.

A folyosón félhomály uralkodik. Balra fordulok. A nevelőiben nincs senki. A monitorok bekapcsolt állapotukból fakadóan világítanak, balra, az asztalon egy úgyszintén bekapcsolt laptop áll.

Továbbhaladva a 2-es tanuló felé a folyosón síri csend honol. Elvileg a 2-es a hangos tanuló, ahol még a lámpák is égnek, ennek ellenére egy hang sem szűrődik ki a csukott ajtón keresztül – pedig általában szokott.

Óvatosan kinyitom a rosszul záródó, kopottfehér faajtót. A sarokban pislákoló asztali lámpa fénye horrorfilmbe illő külsőt kölcsönöz a helyiségnek. Senki sem ül egyik asztalnál sem. Hová lett mindenki? Lekapcsolom az összes lámpát és kimegyek.

Benyitok a szobámba, ahol ilyenkor már alszanak. A nyitott ablakon hideg szellő és egy elsuhanó jármű hangja süvít befelé. Halkan lépkedek, hogy ne ébresszek fel senkit, amikor feltűnik: hiányzik az ütemes szuszogás. Egyetlen hang nélkül alszanak. Vagyis inkább nem alszanak. A szobánk ugyanis üres. Bekukkantok a fürdőbe, ahol szintén nincs senki. A kérdés még mindig adott: hol vannak az emberek?

Végigjárom a szobákat mások után kutatva, de egyetlen lélekkel sem találkozom, ami lehetetlen.

Elsuhanok a nevelői előtt a tanulóba menet, ahol Molnár a balra lévő laptop előtt ül. Amikor észreveszem, megállok és visszafordulok. A nevelői még mindig üres. Káprázott volna a szemem? Molnár egy pillanattal korábban még az asztalnál ült.

Az 1-es tanuló azóta üres, hogy én kimentem onnan. Kezdek kétségbe esni. Visszateszem a füzetet és a tollat az asztalomra. Nagyobb sebességbe kapcsolva vágok neki a folyosó félhomályának, amikor feltűnik az, ami felett eddig elsiklott a figyelmem: a piros folt a padlón. Finoman megérintem papucsom orrával, de az már megszáradt. Egy kissé mintha hasonlítana a vérre.

A pettyek az 1-es tanuló ajtajától kezdődően pár méterenként végigfutnak a folyosón. Követem őket. A szint végén is folytatódnak tovább, lefelé a lépcsőn a 2. emeletre. A lépcsőházat a társalgótól egy bordó színű függöny választja el, mely el van húzva. Mögüle a tapintható sötétség leple vetül a szürkeségbe burkolózó grafitszürke járólapokra.

Félrehúzom a függönyt, elmegyek mellette, majd körbepillantok a társalgóban. A szemem nehezen szokott hozzá az ott uralkodó feketeséghez. A függönnyel szemben lévő biliárdasztalon egy félbehagyott mérkőzés nyomait vélem felfedezni, az asztalokon a terítő néhol félrecsúszott vagy felgyűrődött. A díszterem ajtaja alól egy éles fénysugár késként hatol a társalgó levegőjébe. 

Odalépek az ajtóhoz, fülem rászorítom. Csend.

A lehető leghalkabban lenyomom a kilincset, ami megnyikordul kezem súlya alatt, magam felé húzom az ajtót, és belépek a díszterembe. 

A velem szemben lévő fal előtt elhelyezkedő, fautánzatú bútorlap asztalon áll a teremben az egyedüli fényforrás, a többit lekapcsolták. Ezt a fényt egy halványan pislákoló gyertya lángja adja, mely egy tortán áll, körülötte emberalakok magasodnak. Az összes szék a falak mentén tornyosul, ugyanis helyüket a szobákból és a tanulókból hiányzó személyek foglalják el.

Középen egy magas emberalak áll, háttal nekem, jobb kezében a szájához emel valamit, amit nem tudok kivenni ekkora távolságból. Lassan megfordul, a kezében lévő valamiből a padlóra cseppen egy darabka. Az összegyűlt tömeg egyszerre kezdi kántálni, hogy:

- Boldog szülinapot, boldog szülinapot…

Én pedig csak nézem őket, lecövekelve a díszterem kopottas hajópadlójába. A kezdeti sokkhatás elmúlását és a dal befejezését követően csak ennyire futja tőlem: - Nincs is szülinapom…

A magas emberalak, aki Molnár, odajön hozzám, bal kezét vállamra teszi, majd így szól: - Isten éltessen! – Jobb kézfejével letörli a szája sarkában összegyűlt piros anyagot. – Bocsánat, imádom a meggyes rétest. Nem tudtam megállni. Gyere, egyél te is! – Ezzel int, hogy kövessem a gyertyával ellátott tortához. – Majd elfelejtettem: a torta!

Minden tiltakozásom és magyarázkodásom ellenére körbeálljuk a tortát. Molnár megkocogtatja villájával a kezében lévő pezsgőspoharat, mely félig van töltve a szőlős nedűvel, hogy csendre intse a népséget. Egyáltalán honnan került hozzá villa, pezsgő vagy pohár? Egyre furcsább ez az este.

- Emelem poharam az ünnepeltre! – mondja. - Kívánj valamit, és fújd el a gyertyát!

Szó nélkül eleget teszek a kérésnek. Azt kívánom, hogy legyen vége ennek az egésznek, majd elfújom a gyertyát.

Egy hirtelen váltást követően már mindenki síri csendben falatozza a tortaszeletét, ami nem tudom, hogy juthatott ennyi embernek. Miután megettem, Molnár így szól:

- Egyél egy kis meggyes rétest is! – mutat az asztalon elhelyezett több tálcányi gőzölgő rétesre. 

Eddig nem kérdőjeleztem meg, hogy helyes-e 23 óra 23 perckor tortát enni, de eljött az ideje. – Szerintem nem kellene már ilyen későn ennyit ennünk – mondom.

- Ne butáskodj, nem lesz tőle semmi bajunk. Mi itt mindannyian szeretjük a meggyes rétest! – a mindannyiant különösen hangsúlyozva ejtette, miközben egy színpadias kézmozdulattal körbemutatott a társaságon.

- Ezt nem vitatom, de akkor sem kérek.

Molnár szélesen elmosolyodik nemtetszése jeleként. Egyébként hová tűnt Miklós és Martin? Sehol sem láttam őket. Molnár szemfogai megnyúlnak, egészen hüvelykujjnyi méretűek lesznek. Mosolya tovább szélesedik.

- Miklósz és Martin nem akartak hosszánk chatlakozni – mondja. Hatalmas szemfogai miatt az s, z és cs hangokat pöszén tudja csak kiejteni. – Kár, hogy te szem. Pedig illettél volna köszénk. 

- Igen – helyesel egyöntetűen a tömeg.

- Ők eszt nem látták be - folytatja. - Nészd, mi lett belőlük! – Kezével a több tálcányi piros töltelékű meggyes rétes felé mutat. Ami nem meggyes rétes. Hanem Miklós és Martin.

Hátrálni kezdek. Hirtelen megfordulok, nekiiramodok, és teljes gőzzel a kijárat felé kezdek rohanni. Molnár meg sem moccan, csak figyel széles vigyorral eltorzult képén.

A társaság kezében lévő poharak kilőtt nyilakként repülnek felém, majd célt tévesztett üreges ágyúgolyókként törnek darabokra lábnyomom hűlt helyén. 

Ahogy kilépek a díszterem ajtaján, megbotlok a küszöbben, előrebukom, fejjel egyenesen a díszterem bejáratával szemben lévő, lekerekített sarkú, de legnagyobb sajnálatomra nem lekerekített élű asztal sarkába. Egy másodpercre kettőt látok mindenből, miközben a hátamra próbálok fordulni. A számba fémes ízű, meleg folyadék csörgedezik az orromból, ami valószínűleg a tömeg által eldobált poharak sorsára jutott. A pólómon csíkokban ömlik lefelé testem éltetője, mely onnan a padlóra csepeg.

Molnár megáll felettem és méregetni kezd, fejét ide-oda billegtetve.

- Szajnálom, hogy nem chatlakoztál a társzaszághoz – mondja, majd rám veti magát, fogait nyakamba mélyesztve.

 

Kipattan a szemem. A vállamra bukott fejem helyén meggyűrődött a hófehér pizsamapóló. A laptop képernyőjén ott virít a befejezett Éjszakai Ragadozó második felvonása. Nem emlékszem, hogy mikor készültem el vele.

Pólómra pillantok, melyen a laptop LED fényű derengésében is határozottan nyilvánvaló, hogy a belőlem származó, folyékony halmazállapotú bordópiros anyag pettyekben tarkítja. Odaemelem tenyerem arcomhoz, amelyet a pirosság forrásának vélek. Gyanúm beigazolódni látszik, mert tenyerem csordultig telik az orrom vérével, amit akarva-akaratlan ruhámra cseppentek. Kiveszem a papírzsebkendőt zsebemből, orromhoz emelem a vérzés elállítása céljából. Lassan felállok, a helyiségből kifelé veszem az irányt. A tenyeremben lévő vérgyűjtemény sötétvörös pettyeket hagy a tanuló padlóján. Hátrányomra az ajtó be van csukva. Nedves kezemmel nem lesz könnyű mulatság a kilincs lenyomása. Szerencsémre könyökömmel sikerül véghezvinnem a műveletet, jobb lábammal pedig magát az ajtót nyomom a haladásommal megegyező irányba.

Elindulok lefelé a lépcsőn a második emeletre. A lépcsővel szemben helyezkedik el a 211-es szoba, mely a gólyák élőhelye. Könyökömmel a fent leírt módon végrehajtom a nyílászáró befelé történő megindítását, mellyel szabad utat biztosítok magam számára a fürdőszoba nyújtotta lehetőségek irányába. Ismételten fel- és alkarom összekapcsolódási pontjával becsukom a bejárati, és kinyitom a fürdőajtót. Belépve a körútról beszűrődő közvilágítás fénye elegendő lumennyi mennyiséget biztosít ahhoz, hogy szemügyre vegyem arcom mibenlétét a mosdókagyló feletti fényvisszaverő eszközben, vagy köznapibb nevén fürdőszobai síktükörben.

A helyzet lényegesen rosszabb is lehetne, tekintetbe véve a rám támadó vámpír-Molnárt, ami az agyam kapacitását nem meghaladó számításokat végezve is csak egy valóságot meghazudtoló részletességű álom – vagy rémálom, ki-ki hogyan értelmezi – volt csupán. Néhány véres zsebkendőnyi – melyet igényesen a vécécsészébe helyezek a reggel legkorábban kelő legnagyobb örömére - és arcmosásnyi pillanattal később már a szoba előterében tartózkodom. 

A belső ajtó, mely az előteret és a lakóövezetet határolja, nyitva áll, a sötétítőfüggönyök behúzva takarják ki az utcáról beszűrődni kívánkozó világosságot. Nem emlékszem, hogy Martin és Miklós fent tartózkodtak-e még a tanulóban, amikor álmomból felriadva kitámolyogtam onnan. Mivel már eleve az ő szobájukban tartózkodom, élek a lehetőséggel, és vetek egy pillantást, hogy nyugovóra tértek-e már.

Milyen ironikus - gondolom, mialatt átlépek a küszöbön -, hogy két évvel ezelőtt pontosan ugyanígy jártam. Elaludtam ugyanazon a helyen, mint most, majd eleredt az orrom vére, bár az annak idején nem egyszerre történt. Ahogy mondani szokás, a történelem megismétli önmagát.

A közvetlenül balra lévő emeletes ágy alsó fele Martin territóriuma, ahol nyakig betakarózva, csukott szemekkel, velem szemben fekszik. Jobbra, a felső ágyon ugyanilyen pozícióban tért nyugovóra Miklós is. Megnyugtatom magam, hogy nem készült belőlük meggyes rétes, megfordulok, és elindulok kifelé.

Mozgolódás hangja üti meg fülemet. Megfordulok. Közvetlenül előttem áll egymás mellett Martin és Miklós, tekintetük a távolba réved. Felemelik karjaikat, és utánam nyúlnak, miközben én kihátrálok a helyzetből. Másodpercre pontosan egyszerre lépnek egyet felém. Reszkető kézzel kinyitom a bejárati ajtót, és szaladni kezdek felfelé a lépcsőn.

A lépcső tetején elfordulok jobbra, a folyosó és nevelői felé, miközben a két lény a nyomomban liheg. A nevelőiben már megint nincs senki. Kilépek onnan, balra fordulnék a szobám felé, de az élőhalottak a folyosó közepén gyökeret eresztettek. A szó legszorosabb értelmében. A padlót borító járólapokat helyenként feltörve, fás gyökereik, melyek lábaik folytatásai, az emeleten szétterjedve kígyóztak, míg be nem álltak jelenlegi helyzetükbe, majd mozdulatlanná dermedtek.

Irányt váltok, a tanuló lehet az egyetlen mentsváram. Felkapom az asztalon heverő laptopot, és a tanuló legtávolabbi sarkába húzódok. A lény gyökerei, melyek színes izzásban törnek ki, gyökerekként fúrják át a falat, egyre közelebb hatolva hozzám. A lények gyökereiket lábakként használva furakodnak keresztül az ajtón, fejükkel rezzenéstelen arckifejezéssel robbantják szét az ajtófélfát. Megvastagodott gyökereik szivárványszínű izzásban tündökölnek, gyűrűsférgeket meghazudtoló módon tekergőznek gazdatestük mozgását segítve. Az ember-lények fokozatosan összeolvadnak, karjaik és lábaik megvastagodnak, ahogy egy kétfejű entitássá fejlődnek.

A kezemben lévő készüléket magam előtt tartom, hátha valamiféle védelmi vonalat képezhet az ismeretlen eredetű fenyegetéssel szemben.

Az entitás egyesült gazdateste egyre közeledik, majd egy méterre tőlem megáll, és így szól:

- Nem akarunk bántani – mondják a fejek egyszerre. – Csatlakozz hozzánk, és nem esik bántódásod.

- Mik vagytok ti? – teszem fel a levegőben lógó kérdést. A gyökerek az egész testet behálózzák, de főleg a hátukból növesztik őket, valamint végtagjaik meghosszabbodásai. A válasz lassanként válik nyilvánvalóvá tudatomban. – Dr. Octopus.

- Helló, Péter – mondja Dr. Octopus.

- Ki az a Péter? Ez nem a Pókember.

- Parkoló Péter, alias Pókember. Mindig is tudtam, hogy te vagy az. Csatlakozz hozzám! Nem esik bántódásod.

Miközben beszéltünk, a csápok lassanként a falak mentén egyre közelebb férkőztek. A perifériámban feltűnik, hogy az egyik meg akarja ragadni jobb karomat. Gyorsan felemelem a kezemben lévő eszközt, és lesújtok vele a szivárvány színeiben játszadozó nyúlványra, aki ennek hatására visszavonul. A laptopon lévő Word dokumentumban a kurzor a suhintás következtében ugrott egyet, és megállapodott a történet egy bizonyos részénél, ami így hangzik: „Ezt nevezem, Uraim!”.

- Látom, nem esik bántódásom. Ez meg mi volt? – kérdezem szemrehányóan, fejemmel a csáp felé bökve.

- Pillanatnyi megingás – feleli egyszerűen, mosollyal az arcán, majd megindul.

A tanuló helye leginkább egy csatatérre hasonlít. A tündöklő nyúlványok az egész helyet magukévá tették, az összes falat behálózzák, mint egy pók. A kétfejű entitás gyökértalpain közeledik, amikor olyan hangos zaj üti meg fülemet, hogy muszáj befognom. A tanuló megrepedezett, lelógó fénycsöveinek fényét a lény hirtelen jött neonzöld ragyogása veszi át. A kreatúra bőrének felszíne cseppfolyóssá válik, megköt, majd levelekben kezd hámlani meglepődött arcáról. A neon izzás felerősödik, és a lény milliónyi apró gumimacira robban szét, amik az egész helyiség minden négyzetcentijét beterítik. A zaj elhal, helyét a zöld gumimacik ugrándozásának hangja veszi át. A Dr. Octopus névre hallgató entitás hűlt helyén szürkészöld füst gomolyog.

- Ezt nevezem, Uraim! – mondja egy hang a füstön áthatolva. A lénynél alacsonyabbra nőtt, de így sem alacsony. Kezében egy porszívó csövére hajazó eszközt tart, aminek tölcsérszerű végéből vékony szálban halovány füst száll fel. A cső vége egy hátizsáknak kinéző csomagba torkollik, ami kapcsolókkal van tele, és pántjai a vállán nyugszanak. Fehér overallt visel, mellkasán egy hatalmas piros körben egy Michelin-baba piros képe áll.

- Ez a szellemirtók internátusi kiadása? – kérdezem a jóképű hőstől.

- Nem, ez a valódi, csak a többiek nem értek rá – feleli Molnár mosolyogva. – Egyébként Bill Murray vagyok – mondja, miközben kezet nyújt.

- Hát jó… - mondom Bill Molnárnak, majd kezet rázunk. – Mi volt ez a lény?

- Ez Dr. Octopus volt az első Pókemberből. Régóta garázdálkodott már New Yorkban. Mindig valami gyerek bőrébe bújt, aztán felfalta a többieket. – Nem tudom, milyen alternatív világban élt Bill Molnár, de nem akartam kiábrándítani. Az is lehet, hogy valami mentális betegségben szenved. – Bár most csodálkozom, hogy nem Alfred Molina alakította. Te Parkoló Péter vagy, ugye? – teszi fel a kérdést, majd felkap a földről egy ugrándozó neonzöld gumimacit, és a szájába veszi. Rágás közben olyan hangot ad ki, mintha cipőtalpon nyammogna. – Nagyon fürgék, különösen a nagyobbak, viszont sokkal ízletesebbek is – jegyzi meg, és bekap még egyet.

Valami elkezdi bökdösni a vállamat, megfordulok, de nincs ott semmi. A böködés nem marad abba.

- Nem kérsz egyet? – kérdezi Bill Molnár, kezében egy fickándozó gumimacit nyújtva.

Esélyem sincs válaszolni, mert a valóság képlékeny szövetén áthatol a külvilág zajos valója. A tanuló ütemesen gyorsuló remegésbe kezd, a plafonon függő lámpák aláhullnak, Bill Molnár avagy Molnár Bill elhalványodik és eltűnik, a helyiség jól megszerkesztett struktúrája összeomlik, majd egyszerre minden elporlad és semmivé lesz…

 

Valaki ütemesen böködi a vállam. A testem előre-hátra rázkódik az erősödő lökéshullámoktól. Az állam és a kulcscsontom egymásnak koppan minden bökéssel. Álmom lyukacsos tésztájú szalagos fánkjába lekváros töltelékként robban be a valóság, ami fokozatosan átveszi annak helyét, és keserű masszává sűrűsödik.

- Végre felébredtél! – mondja Martin szenvtelenül néhány centire arcomtól. – Valami gumimacikról beszéltél, aminek nem volt semmi értelme, meg valami Bill Molnár is volt…

- …és Parkoló Péter Dr. Octopusszal – teszi hozzá kiegészítően Miklós, aki Martin mellett ácsorog.

A tanuló ajtaja fellett lógó Quartz falióra ebben a pillanatban üti meg a fél tizenkettőt. Ez azt jelenti, hogy a két M-nek irány az ágy.

Bill Molnár, pontosabban csak Molnár bukkan fel a helyiség ajtajában. Felemeli bal kezét, amin karóráját viseli – sajnos nem tudom, hogy Quartz-e -, és jobb mutatóujjával kopogtatni kezd az üveglapon, jelezve, hogy idő van. – Mi folyik itt, Uraim? – néz kérdően a társaságra, akik ugyanannál az asztalnál állnak.

- Elaludtam a tanulóban, ők pedig felkeltettek – mondom, miközben az előttem lévő képernyőre pillantok, ahol még mindig csak az „Ezt nevezem, Uraim!”-nál tartok. – Olyan furcsát álmodtam – teszem hozzá.

- Ideje lefeküdni – figyelmeztet parancsoló hangnemben Molnár.

A két M lemegy a lépcsőn szobájába, Molnár pedig velem együtt jön a 2-es tanuló mellett elhelyezkedő szobámig. Útközben röviden elmesélem neki, miről is álmodtam. A végén, amikor befordulok az ajtón, csak ennyit mond reakcióképpen:

- Őrület – ezzel továbbsétál a lépcsőház felé.

 

Stáblista

XXXXXXXXXX

 

Amikor becsuknám magam mögött az ajtót, észreveszek valami aprót az idők során megkopott fehér kövezeten. 

A piros folt csepp alakban hever a küszöböm előtt. Papucsom orrával megérintem. Az anyag rászáradt a csempére. Kicsit olyan, mint a vér, gondolom, majd balra, a távolodó Molnár felé pillantok, aki egy neonzöld színű gumimacit vesz a szájába, amit mintha cipőtalpat rágna, nyikorogva felaprítja hosszú szemfogaival határolt szájában.

Mindegy, mondom magamban, és belépek a nyitott ablakokon beáramló, hűvös szellővel övezett, ÜRES szobába.